Mire jó, ha a halál szolgája vagy? Már persze azon kívül, hogy nyilván pontosan tudod, ha valaki elpatkol a közeledben, függetlenül attól, hogy közel vagy hozzá vagy nem. Nem sokra, de az egyik, amit mindig is kedveltem Kain egyébként gyűlölt vérvonalában, hogy soha senki nem vonta kétségbe a gyilkolási képességeinket, arról nem is beszélve, hogy a rejtett fegyverek használatát sem. Ráadásul egy nő is bármikor harcolhatott, már ha tudott mondjuk fullasztó, fűzős, szűk bársony ruhákba csomagolva, de ugye vámpírok vagyunk, feltaláljuk mi magunkat. Ennek hála pedig számos formáját kipróbáltam már a harcművészeteknek, és kifejezetten megkedveltem azokat, amelyeket szigorú szabályok védenek. Nem, nem a saját magam számára, én becsület nélkül harcolok, hiszen ha meg kell tennem, ott már régen az életem és a hatalmam a tét, de amikor csak gyakorlok, kifejezetten pihentetőnek találom őket. Újabban pedig ezt kiszaglászták jó páran a kígyóim közül is, mert elég gyakran esik meg, hogy a dojoban találom őket. Nem mintha zavarna, sőt, ha nem olyan fontos dolog miatt látogatok oda este, még örömmel be is ülök nézni őket, hihetetlenül magával ragadó a mozgásuk közben. Még nem olyan jók, mint az igazi profik, de megvan bennük az ösztönös tehetség a csapások elkerülésére, ami gyakran többet ér mint a tudás. Elvégre a japán kardvívás legfontosabb pontja a pontosság, és ha az nincs meg, mehet minden más a lecsóba.
A mai nap is csak egy beülést terveztem, mert szerettem volna pár szót váltani edzés után az egyik lánnyal, de a hihetetlenül nagy részvételi arány tekintetében kénytelen voltam én is csatlakozni a klubhoz, akik kitalálták, hogy tartanak egy kis házi bajnokságot és több bíróval azt könnyebb összehozni. Ami igaz is, van három pályára elegendő hely, így végül én is két zászlóval kötöttem ki az egyik szélén és figyelhettem az egészet.... Ja, és természetesen ha már itt vagyok, a középső pályát választottam magamnak, a másik kettőhöz pedig hamarosan meg is lett a kellő bíró arány. Elvégre általában nem a vámpír tekintet mellé kell a segéd bíró.
- Hajime! - kiáltottam, miközben hátrább léptem, hogy a két ellenfél egymásnak eshessen. Könnyű volt megkülönböztetni őket, az egyenruha hátulján lévő szalagok elárulták, amit tudni akarok akkor is, ha esetleg kevésbé avatott szemek nem tudták volna megmondani, a tíz kilónyi páncélzat alatt melyik a fiú és melyik egy vékony lány. Erőben nem volt köztük különbség, de én láttam már az első pillanatban a győztest. Leila ügyes, de nem elég jó az egyensúlya, esélye sem volt. - Ippon! - emeltem magamban a fiút jelző vörös zászlót, miközben ők hátra tántorodtak. Nem a legszebb, de kifejezetten hatásos vágás volt, ha igazi kardokat használnak, Leila a jobb karjától csuklóból elbúcsúzhatott volna. - Kamae! Hajime! - állítottam vissza őket a kiinduló helyzetbe és adtam meg nekik az esélyt a folytatásra. Itt már Leila számára nyilván való volt, hogy rosszul áll és akármennyire is igyekszik, minden vágásánál sikerül a távolságokat rosszul felmérnie, így nem tudok neki mit adni. De nyilván tanult is valamit a mocskos játékból, mert a következő ütközésnél már gyönyörű do-t osztott ki az ellenfelének hátrálásból. - Ippon! - a hangom újra megállította őket, miközben hallottam a szuszogásukat is. Igen, fárasztó egy ilyen meccs, de már nincs sok hátra nekik. - Ippon shogun! Hajime! - figyelmeztettem őket, miközben ismét kiléptem a pályáról és felkészültem rá, hogy hamarosan újra beszólhatok. Csak már az volt a kérdés, kinek mert az egy-egy nem sok jót ígér egyik félnek sem. Viszont a fiú sem bizonyult nemesebbnek, mert csak egy apró lökésre volt szüksége, és kiejtette Leilat. - Második kilépés, ippon! - kiáltottam oda, miközben hallottam a lány káromkodását is. Ezek szerint ő nem látta a pálya szélét. Sajnos ez egy ilyen világ. - Kamae... sonkjo... osame! - vezényeltem le a fegyver letételt és a hátrálást is, mielőtt még egymásnak ugrottak volna. Majd a lányhoz léptem. - Egyre jobb vagy, gratulálok! Menj zuhanyozni, megvárlak! - küldtem le, miközben láttam, hogy valaki átveszi a helyemet középen. Igazából nem probléma, vannak elegen a kiesettek már, és valójában a kígyólányom érdekelt, így mosolyogva adtam le a zászlókat és léptem hátra, a falhoz, hogy felmérjem a helyzetet...

Nekem nincs szükségem zuhanyra, hiszen a legnehezebb feladat, amit az elmúlt percekben végre hajtottam egyszerűen csak a zászló emelgetése volt, így viszont nincs mit csinálnom, amíg a kígyómra várok. Jó, technikailag nem az enyém Leila, de elég rég óta ismerem, dolgozik velem gyakran és szerintem vagyok elég szimpatikus is neki, mivel eddig nem nagyon akadt ki, ha megkérdeztem, hogy hajlandó-e adni nekem a véréből. Na, nem mintha olyan sok kígyót zavarna a dolog, vámpírként egyértelműen vért szívok és még a kedvesebb fajta harapással is rendelkezem, inkább csak én vagyok néha válogatós kedvemben és unom meg a hüllő vért. Kész szerencse, hogy jó pár meleg vérű áldozat jelölt is van mindig a közelben, akik nem veszik zokon a dolgot, mert másképp valljuk be, nagyon unalmas lenne az élet. Így viszont? Csupa meglepetés. És hála az égnek az esetek nagy többségében még kellemesnek is mondható...
Alapvetően egy dolog van, amit mindig is utáltam a dojoban, mégpedig az átkozott hagyomány tiszteletük. A cipőmet megint e bejáratnál kellett hagynom, ami nagyjából felért nálam egy szíven döféssel is. Mióta divatba jött a magas sarú, én csak azokban jártam, függetlenül az időtől és az egészségtől és minden alkalommal komoly csapás, hogy el kell búcsúznom a tíz centis remek művektől és vissza kerülök az apróka kategóriába. Ami a kígyók átlagos magas és vékony testalkata mellett nem a kedvencem, így azt a pár lényt célzom meg, akik nem vonzanak és nem is az ajtó keresztfája lesz a gondjuk itt. Az egyik új, japán, már ránézésre látom, de nem értem, mégis mit csinál itt, ha csak ül. Szépen szólva is az arcára van írva, hogy inkább harcolna.
- Neked is! - válaszoltam, miközben a falhoz léptem és neki dőltem, hogy ne legyek benne a bírók útvonalába akkor sem, ha esetleg éppen szembe nézek a férfival. Aki mellesleg idősebb mint gondolnék és nem a gének miatt nem látszik ez rajta. Bár nyilván az is a pakliban van. - Te miért nem csatlakoztál a versenyzőkhöz? - tettem fel a kérdést teljesen átlagosan, mintha nem vettem volna észre, hogy halandó szolga. Pedig meg van, csak ami nem az enyém és nem okoz bajt, ebből a szempontból nagyon nem izgat...

Nos, a férfi vérbeli japán, ezt ebben a szent pillanatban meg tudtam mondani róla. Nem azért tartom annak, mert az arcára van írva, hogy onnan származik, a mozgása és a tény, hogy ő halandó szolga pedig mellé több mint elég bizonyíték, de a szavai is ott vannak és újabb adag energiát adnak nekem és a gondolataimnak. A tisztesség érdekes dolog, bennem is megvan valamilyen mértékben, természetesen a saját erkölcsi értékeimhez igazítva, de ami igazából a formája, azt ebben a férfiban kellene keresnem. Valószínűleg pontosan a felszín alatt, mert már egyszer feltört és megmutatta nekem, hogy létezik, ez pedig meglepő. Vámpír vagyok és nem fiatal, ez alapján ismerik a tetteimet és nagyon kevesen vannak, akik feltételezni mernék, hogy tisztességes vagyok. A legtöbben ennél sokkal kevésbé tartanak megbízhatónak, arról nem is beszélve, hogy az indokaim mindig is a sötétben rejtőztek mindenki elől, ahogy az erőm forrása és oka is. Ennek pedig így van értelme, mert a csillogó felszín, amit mutatok, nyílt célpontot ad mindenkinek, de ugyanakkor ez is van a legvastagabb réteggel befedve és ez bírja legjobban az ütéseket. Mindenki legnagyobb szerencséjére. Ellenkező esetben ugyanis már megborultam volna...
- A harcosok fele minimum vérállat és évek óta tanul kendózni, szerintem rájuk is igaz ez a kijelentés - tettem hozzá, miközben távolabbról figyelni kezdtem az általam tovább juttatott srácot. Erős volt, Leilat legyőzte, a gyorsasága is rendben, de még nem volt teljesen tudatában a kardjának. És már az ellenfele is észrevette, hogy nem a vállát kell figyelnie, ami csak lehelletnyire feszül meg, hanem a kardja hegyét, ami alig egy-két centire ugyan, de minden támadása előtt ki tud mozdulni, ezzel pedig esélyt ad a támadásra. Arról nem is beszélve, hogy nyilván valóan kissé jobbra húz. - A két oldalsó pályán a fehérek fognak veszíteni, középen még nem tudom, szerinted? - tettem fel a kérdést, miközben konstatáltam, hogy az egyik már meg is tette. Nem csoda, nem volt elég jó, nyilván eddig is csak szerencsével jutott el, ami már kifogyóban volt neki. Ellentétben a középen lévőkkel, még teljes felszerelésben, névtábla nélkül is el tudtam róluk mondani, hogy a legjobbak közé tartoznak, ráadásul pedig annyira hasonló a stílusuk, hogy felismertem benne az egyik iker párt. Itt már biztos, hogy a bírák is csak a színeket látják rajtuk, az egyetlen, ami őket megkülönbözteti a hátukra tűzött fehér vagy vörös szalag. Szerintem most már minden a szerencsén fog múlni.
- Örülök, hogy megismerhetlek, én pedig Patra vagyok - válaszoltam halvány mosollyal, miközben a szemébe néztem. Nem akartam megbűvölni, halandó szolgaként nem is tudnám, de ez a tisztelet jele, arról nem is beszélve, hogy itt csak kevesekkel tehetem meg ellenállás nélkül. A kígyók például gyakran bajba is kerülnek emiatt...