Ren Kaima

Adatok  

Avatar: Gackt Camui
Kor: 700 körül
Faj: Ember
Képességed/fegyvered: Halandó szolga, képes belelátni a vámpír ura fejébe, és az ő szemein át látni dolgokat.
Szexuális beállítottság: Bi
Hívóállat: -

Jellem és kinézet  

Jellem: Szamuráj. Harcos lélek, olyan lélek, ami sosem hódol be másnak, és inkább meghajlik mintsem eltörjön, szívós, és rugalmas, ami ha meghajlítod visszapattan, mint a gumi. Határozott véleménye van mindenről, és nem mondhatni egy jellem gyenge embernek, noha nem keresi feltétlen a bajt. Van különbség bölcs és gyáva között. Racionálisan, taktikusan gondolkodik, és ez tette számára lehetővé, hogy megnyerje a tartományi háborúkat, és a daimjókat legyőzve az első lehessen. Kemény szigorral, de bölcsen és jóindulattal uralkodott, és bár nem szerették, de tisztelték a törekvései miatt. Nem volt soha rossz ember a bushido útját járta ő is, mint minden nemes szamuráj, és az őszinteség mindig is vele járója volt. Azonban bármilyen törhetetlen és hajlíthatatlan egy lélek, közel hétszáz év nyomot hagy benne, és néha kissé megkeseredett látszatot kelt, és szarkasztikussá vált, hiszen a vámpír ura sem egy kedves alak. Megtanult számítónak lenni Nick mellett, és ha teheti inkább háttárjátékosként marad meg, ha nem ismerik a képességeit, akkor nem is tudják kellőképpen megbecsülni azt. Annak ellenére hogy ilyen nyugodt lélek a háborúzás, és gyilkosság nem áll tőle messze, hiszen minden győzelemhez vér és halál tapad.

Kinézet: Harcos alkat, nem túl kigyúrt de izmos, formás, mellkasa szélesebb, csípője keskeny, combjai izmosak és arányosak, a lovaglás edzette ilyenné. Testén pár vékony, halvány sebhely található jelezve, hogy nem sebezhetetlen, tetoválása vagy testékszere nincsen, csak fülbevalója. Az sem túl régi szerzemény. Hosszú haja fekete, hiszen akkoriban ez dívott, és csak akkor vágták le ha vereség érte őket, de az ő haja hosszú maradt mindig. Szeme egészen érdekes színű, orgonalila. Ha teheti legszívesebben japán holmit hord, yukatát és gi-t, de már a modern világban is el tud vegyülni, és tulajdonképpen tetszik neki a mostani divat. A szűk nadrágokkal és kellemesen kivágott és különleges ingekkel, pólókkal remekül kiegyezik.

Életem története

Tükör és én. Mit látnak mások a tükörben, miért nézik olyan hosszan, mi az amit látni vélnek benne? Én csak magamat látom. Egy meglett férfit, aki korához méltatlan jelenben él egy olyan életet, amit fiatal felnőttként még elképzelni sem tudtam, nem hogy beleszokni, és elfogadni fenntartások nélkül. Megtámaszkodom a mosdóállványon, félmeztelen állok a fürdőben, szabadon. Láncok nélkül. Tekintetem egy orgonalila szempárt lát, a saját szemeim, de tiszta tekintet. Nem törtek meg az évszázadok, magam sem tudom hogyan bírtam ki egészen eddig. Megmosom az arcom, olyan mint amikor elraboltak a trónusomról. Fiatal, inkább karakteres mintsem jóképű, nem vagyok egy férfiszépség ideál. Legalábbis ehhez a korhoz mérten nem.
Megmosakszom, és kisétálok a szobámba, a helységbe, ami sok éven át a börtönömet jelentette, és a láncok még mindig itt vannak, a szőnyegen hevernek ártalmatlanul lehullva, mintha soha semmi szerepük nem lett volna. Nem gyűlölöm őket, nem gyűlölöm azt sem aki rám kényszerítette ezeket, csak fájdalom maradt. Múló fájdalom a ki nem használt évek után, a meg nem álmodott álmokért. Az ágyon két rend ruha fogad, egy amit én tettem oda, és egy amit nem. Tehát már volt itt amíg fürödtem. Az egyik egy yukata és egy hozzá illó sötét kék gi, széles övvel, a másik viszont modern darabokból áll.

Kezembe veszem a yukatát, és arra gondolok, régen mennyire természetesen viseltem, és mindenki ilyet hordott különféle színekben és méretekben. Amikor sógunná neveztem ki magam, aznap gyönyörű ruhám volt. Halvány mosollyal tartom a könnyű anyagot, de fájdalom is vegyül bele hiszen az régen volt. Azóta eltelt hétszáz hosszú év. Ennek a szobának minden zegét-zugát, falrepedését ismerem, de  ez az éjszaka az utolsó amit ebben töltök. Megígérte. Amikor a kezembe adta a kulcsot, minden szó vagy magyarázat nélkül, egy hosszú pillantással. Végigsimítok a ruha anyagán, és az egész alakos tükör felé pillantok, akkor is ilyen helyzetbe voltam mikor megjelent az életemben. Kémek jelentették az ellenségesnek vélt katonák jelenlétét, és alkonyult már mikor kilovagoltunk. Sötétedett, de még láttunk azért, és egyszer csak a lovak megriadtak, felágaskodva prüszköltek, és kis híján levetett magáról a sajátom. Egy ember állta el az utunkat, de bűn volna annak nevezni. Ember nem tehet ennyire borzalmas dolgokat, lemészárolta a kíséretem, egy szál karddal, de utólag belegondolva csak csúfolni akart minket vele. Hiszen neki nem kellett semmiféle eszköz ahhoz hogy öljön, elég volt a két keze és a gyilkos szemfogai. Jeges rémülettel készültem fel a halálomra, hiszen sosem így akartam elpusztulni, hanem szamurájhoz méltóan harcban, de nem támadott meg. Elengedett.

Szinte esztelen iramban hajszoltam a lovam a palotámig, vagyis egy kisebb palota volt már ahol éltem, és minden elérhető katonát riadóztattam, hogy védjék meg mindenkitől a házat és el ne merjenek aludni reggelig. A szentélybe siettem, hogy az őseim szelleméhez fohászkodva kérjek megnyugvást és hitet, erőt ahhoz hogy elviseljem, bármiféle démonnal kell harcba szállnom, győzhessek ellene. Kétségbeesetten reméltem valamiféle feloldozást hogy elhihessem, csak képzelődtem, és nem egymaga ölte meg az ötven legjobb emberem, hanem többen voltak. A szellemek azonban nem így gondolták és nem kíméltek, aznap éjjel, későre járt már, és még mindig nem aludtam. A szentélyben töltöttem az időt, és reggel kiparancsoltam egy osztagot hogy hozzák ide a halottakat, és temessék el őket, az őket megillető tisztességgel. Aznap féltem. Hogy mikor bukkan fel, hol fogom meglátni azt a démoni szempárt ami az emlékezetembe égett és kísértett, amíg újra le nem szállt az éj, és el nem jött az sötétség, köddel és hűvös széllel érkezett, mintha valaminek az előszele lett volna. Valami hidegnek, és rossznak. Nagyon rossznak.

Eljött. Az erkélyemen álltam a papírajtók előtt, övemben a kardommal és a kísérőtőrével, amikor elém lépett. A semmiből jött, és mindent akart. Engem akart, és a kardom kivonva szálltam vele szembe, nem tudtam hogy nem fogja az acél, legalábbis az nem amiből a kardom készült. Felkészültem a halálra, mint mindig ha harcba indultam, de ő a szemembe nevetett. Szemnek láthatatlan gyorsasággal moccant, és került mögém, hogy karjaival satuba foghasson, és én mozdulni se legyek képes a csontropogtató ölelésében. A szókincsem elállt, mikor leheletét a nyakamon éreztem, kezének hidege lefagyasztotta szívem is szinte, és a fájdalom, ahogy belém mart. Éles volt, apró mégis égető és kínzó érzés. Fájt. Soha nem éreztem még ilyen fajta érzést, csak azt éreztem hogy a lelkem megfagy, és a karom elgyengül, ujjaim lazulnak a katana-m markolatán, és a lélegzésem is reszketeggé, szabálytalanabbá vált. Az égboltot láttam, fent ragyogtak a csillagok. Milliónyi kis fénylő pont az égen ahogy a szemeim homályosodtak el, és a hold kerek tányérként mosolygott rám. Az utolsó amit láttam, hogy lassan kialudtak a csillagok, elhalványuló fényükkel együtt halványult el az életem is....

Legalábbis úgy gondoltam. Leteszem a yukatát, és a modern felé pillantok, a nadrágot veszem fel, megsimítom. Sokkal másabb. Mint amilyen ő volt. Nem haltam meg, mint ahogyan vártam, hanem felébredtem, egy tőlem idegen helyen, és ott volt ő is, várta hogy magamhoz térjek. Zúgott a fejem és úgy éreztem magam mint aki a halálból tért vissza. Mert gyakorlatilag ez történt. A véremet vette aznap éjjel is, és magához láncolt, nem vassal és bőrrel, hanem érzésekkel, egy eltéphetetlen kötelékkel, és a vérét kellett vennem hogy a kötés beteljesedjen. A valóságtól döbbenten és hitetlenül hallgattam, és az első gondolatom az volt hogy micsoda képtelenség, hiszen ilyen nem létezhet. Bebizonyította hogy de igen, felrúgott minden kimondott és kimondatlan törvényt és szabályt és időbe tellett mire megértettem. Nem engedett el, többé nem térhettem vissza a palotámba, és nem tudtam szabadulni sem. Nappalra mindig elhagyott, de élelmet vizet mindig hagyott, és a láncokat. A súlyos bilincseket amiket nem bírtam lerázni vagy kinyitni. Sok éjszakán és nappalon át dühöngtem, és tomboltam, véresre marta kezeim a vas hogy szabadulni próbáltam tőle, de hasztalan volt minden. Egy jottányit sem engedett, és amikor visszatért Nicholas, eleinte nem beszélt sokat, szinte csak részinformációkat közölt, és az ő világának a szabályait ismertette, hogy mihez kell tartanom magam a későbbiekben. Nem hittem neki, mégis az idő őt igazolta. Végtelen soknak tűnő tíz év telt el, és nekem már az életem alkonya felé kellett volna tartanom, hiszen huszonnyolc éves voltam mikor elragadott, de egy hajszálam sem lett ősz, egyetlen ránc sem jelent meg az arcomon, és ugyanolyan remek kondiban voltam, mint akkor. Félelem és kétségbeesés kapott el, ölelt szorosan magához, hogy miféle lénnyé lettem, hogy nem fog az idő rajtam, és Nicholason sem láttam semmi jelét a kornak. Nem volt idős, kortalan volt.

Belebújok a nadrágba, idegen a viselése, de el kell hagynom a múltat, a múltban nem élhetek, a jelenben kell élnem a jövőmért. Bármilyen fájdalmas is. Azóta az éjszaka óta élek egyfolytában, Nicholas-al, vagy nélküle mikor a nappali halálába vonul. A láncok megmaradtak. Egészen tegnap éjjelig, amikor a kulcsot adta a kezembe. Ha utaznunk kellett elkábított, vagy rákényszerített hogy saját magam menjek vele, de csak a helyek és a korok változtak a bánásmód nem. Nem bántott, de el sem eresztett és az ő gondolatain át láttam a világot, tanultam a nyelveket mint ő, és hallottam az odakintet. Vágytam, hogy kimehessek, az emberek közé, és megismerhessem a kort, de nem engedett. Elfogadtam, el kellett és már nem is tudom mennyi éve pontosan, hogy itt vagyok. Most ebbe a házba, előtte egy másikba, az sem bizonyos melyik országban vagyunk most, és elképzelni sem tudom milyen átformálódáson esett át a világ. A kapcsolatunknak hála nem vagyok elveszett ebben a korban, mert megtanultam felhasználni és figyelni mindenre, amire csak engedett. Befűzöm az övet, a csípő farmer remekül áll, és ehhez egy színes felsőt választok. Belebújós póló. Felkötöm a hajam, ez a szokás megmaradt, régiesen kicsit de nem érdekel a közízlés, már ha kijutok ebből a házból egyáltalán.

A kezem a kilincsre teszem, izgatottan alig hiszem el, hogy tényleg igaz, és tényleg megszűnt a rabságom végtelenje, és kiléphetek a világba, amit eddig üvegfalon át néztem. Nem élhetek bezárva, hiszen még vár rám ez a föld...