Catherine Beauchamp

Adatok  

Avatar: Taylor Swift
Kor: 25
Faj: Hattyúk
Képességed/fegyvered: Nincs fegyvere
Szexuális beállítottság: Hetero

Jellem és kinézet  

Jellem:
Eleinte egy naiv kislány voltam, akit mindenki szeretett, mindenki a barátnőm akart lenni, majd sajnált azért, ami történt. Átérzem azt, ami másokkal történt, és képes vagyok beleélni magamat az adott helyzetbe. Azóta talpraesettségemet egy férfinak köszönhetem, aki miatt nem úgy alakult a sorsom, ahogy az elterveztem.
Képes vagyok harcolni azért, amit szeretek, és a magaménak érzek. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően a romantikus kis lányból, hirtelen felnőtt, erős nő lettem. Talpraesettségem abban is megnyilvánul, hogy önvédelmi leckéket kezdtem venni, és jobban edzettem, mint eddig bármikor.
Kedvességemet, és segítő szándékomat mindig is megtartottam.
Nem szeretem, ha valamit rejtegetnek előlem, általában ezeknek utána járok.
Ha egy barátomban, vagy olyan személyben, aki közel áll hozzám csalódok, azt soha nem feledem el. Lehet, hogy kedvesen mosolygok rá, de igaz érzéseimet sosem mutatom ki neki.
Nehezen lehet kihozni
Sokszor hallgatok a belső megérzéseimre, de ennek ellenére, nem mindig bízok meg bennük. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Volt már olyan, hogy megbíztam abban, amit megéreztem. Hallgattam rá vakon. Nem törődtem mással, és végül csalódnom kellett.

Kinézet:
A szemem kékesszürke, csillogó és tiszta tekintetű annak ellenére, ami vagyok. Hosszú szőke, göndör hajam van, amit általában kiengedve szeretek hordani, és olykor ki is egyenesítem. 165 cm magas, vékony, sportos, de még is csinos az alkatom. Lábaim formásak, de minden testrészem az, úgyhogy nem megyek végig rajtuk. Szeretek lezseren öltözködni, ha otthon vagyok. Viszont, ha ki mozdulok, akkor már adok magamra. Szeretem a csinos ruhákat, mint minden nő. De ki nem szereti azt, ha megfordulnak utána az utcán, vagy bárhol? Szerintem mindenki jót mosolyog az ilyen dolgokon. Hajamat általában kiengedve hordom, csak ha nagy a hőség, vagy ha jeles alkalom van, akkor tűzöm fel.

Életem története

1989 nyarán születtem. Állítólag csodaszép nyári nap volt, de én nem igazán emlékszem rá. Első emlékeim nem igazán a boldogság jegyében teltek. Csak arra emlékszem, hogy a nénikém tart a karjában, mindenhol vakuk villognak, én pedig sírok. És mi másért sírhatna egy gyermek, ha nem a szüleiért, hogy legyenek ott, de ők nem voltak ott. Akkor nem igazán fogtam fel mi is történt, csak sokkalta később mikor már meg volt a magamhoz való eszem. 3 éves voltam, és nagycsaládi kirándulásról tartott hazafelé nyár végén a nagycsalád, nénikékkel, bácsikákkal együtt. Én Elisabeth néném kocsijában ültem, mert neki egy velem egykorú lánya volt. Mi a kocsiban jól elvoltunk, énekelgettünk Lis nénivel, majd a kocsi hirtelen fékezett, előttünk pedig tűz volt. Később megtudtam, hogy egy kamion felborult az autópályán, és a szüleim már nem tudtak megállni. Beleszaladtak az álló kocsiba. Édesapám, és édesanyám szörnyet halt a balesetben, én pedig a nénikémékhez kerültem vidékre egy kis városba.
New Persulban mindenki tudja ki a másik, mi történik vele, vagy történt a múltban, hála a sok pletykás vénasszonynak. Ez történt velem is. A baleset belekerült az újságokba és a hírekbe, és mivel a szüleim meghaltak, így egy - két képre én is rákerültem. Nem volt olyan ember a környezetembe, aki ne tudta volna mi történt.

Lassan cseperedtem, de nem igen történt semmi különös velem. Mindenki irigykedett rám a középiskolában, mert pompon lány voltam, a focicsapat kapitánya a barátom, jól tanultam. Már az egyetemre is felvettek. Már az egyetemre is felvettek. Peterrel sok mindent terveztünk, többek között azt is, hogy egy iskolába megyünk tovább tanulni. Sosem gondoltam volna, hogy képes arra, amit a szalagavató estéjére tervezett.

A következő csavar a szalagavatómon volt. Az este gyönyörűen telt, mondhatni meseszép volt. Legalább is addig a pontig, amíg ki nem derült, hogy a végén nem haza visznek, hanem egy motelbe. Döbbenten néztem Peterre, és nem értettem, hogy gondolta ezt az egészet. Lehet, hogy már betöltöttem a 18- at, és nő vagyok minden értelemben, de nem éreztem, hogy eljött volna ennek a dolognak az ideje. Nénikém szerint mindig későn érő típus voltam, nem igazán értettem, hogy miért mondja ezt. Így gondolkodás nélkül kiszálltam a kocsiból, és csalódottan szaladtam el az éjszakába. Sejtettem, hogy utánam fog jönni, ezért kerülő úton indultam hazafelé, ami már tudom, hogy nagy hiba volt. Egy sötét utcán baktattam a kis topánkámban, a könnyeimtől alig láttam. Megbántottak, és csalódtam abban, akit szeretek, mert nem értett meg. Valami megmozdult előttem, de nem tudtam kivenni mi volt az. Utána csak egy férfihangot hallottam, aki azt mondta, hogy az övé vagyok. Hátrálni kezdtem, majd szaladni, de a magas sarkúban ez nem igazán lehetséges, így elestem. Mikor felnéztem egy leopárd volt előttem pár méterre. A következő emlékem erről csak a fájdalom, a kósza képek, magasság, szárnyalás majd egy meleg szoba.
Egyenesen haza repültem és a hátsó udvarban szálltam le mire a nénikém kijött, és aggódva nézett rám. Miután megnyugtatott, ami nem volt könnyű rávett, hogy visszaváltozzam, majd hosszasan elbeszélgettünk. Elmondta, hogy mi vagyok, hogy a szüleim mik voltak, hogy ő mi. Tudtam, hogy léteznek eféle lények, de azt sose gondoltam volna, hogy én is közéjük tartozom. A nénikém már egy ideje aggódott értem, hogy nem fog megtörténni az átváltozásom, hogy valami gond van velem. De úgy fest tényleg későn érő típus vagyok. Habár a körülményeknek nem örült, annak igen, hogy végre minden teljes körülöttem.

Időbe telt elfogadnom, és átengednem magamat ennek az érzésnek, hogy mi is vagyok pontosan. Ráadásul ki is kellett újra ismernem magamat. Végül elfogadtam, ami lettem, viszont a továbbtanulási terveimről letettem, és a hobbimból munkát csináltam. Kitanultam önállóan a fotózás művészetet, és most ebből éldegélek. Leginkább természet fotókat készítek, ott mindig jobban érzem magamat.

Nem rég kaptam új lehetőséget,  Hell City –ben. Tovább fejleszthetem magamat, és mellette egy galériában dolgozhatok, ahová néha tőlem is kikerül egy – két kép. Hasznot még nem láttam a dologból ,de bizakodó vagyok. A fotózás pedig egyre jobban megy, egyre szebb képeket készítek. A nénikém nem volt oda ezért az ötletért, hogy a nagyvárosba jövök , szerinte itt a magunk fajtának sokkalta veszélyesebb. Tisztában vagyok vele, de 25 évesen úgy éreztem, hogy többet akarok, mint egy kisebb helyen élni, ahol folyamatosan ugyan azok a dolgok történnek. Ráadásul semmit sem fejlődtem ott. úgy éreztem, hogy megragadtam egy szinten, amit nem is csodálok, hiszen titokban tartom még mindig mindenki előtt, hogy mi vagyok valójában. Áldom a sorsot, hogy rám nem hat a Hold ereje, mint más vérállatokra. És, hogy mi a helyzet most? Kész vagyok új életet kezdeni, amiben talán egy férfi is szerepelhetne. Nénikém erre új fent csak azt mondta, hogy későn érő típus vagyok. De van ezen mit csodálkozni? Nem hinném, hiszen az első igazi szerelmem átvert, és azóta valahogy nem bízom a férfiakban.