Benjamin Benton

Adatok  

Avatar: Sam Way
Kor: 22
Faj: Ember
Képességed/fegyvered:ezüst pengéjű tőr, fekete markolattal, bőrtokban
Szexuális beállítottság: Homoszexuális

Jellem és kinézet  

Jellem:
Gyerekként vidám, nagyszájú, könnyen barátkozó kölyök voltam. S bár mindez a későbbiekben is megmaradt, valahol a felszín alatt, az évek során rengeteget változtam. Megtanultam, csendben meghúzódni a háttérben, és odafigyelni a körülöttem zajló dolgokra.
Olyasvalakivé váltam, aki inkább hallgat, elemez és értelmez, ahelyett, hogy feleslegesen beszélne. Ez persze nem jelenti azt, hogy sose szólalok meg, csupán átgondolom, mit, mikor és kinek árulok el, ez a hozzáállás többször az életemet is megmentette.
Mindenezek ellenére a mai napig barátságos, segítőkész vagyok, és soha, semmilyen körülmények között nem adom tovább a rám bízott titkokat.
Nem szeretem az erőszakot, nehezen lehet kihozni a sodromból. Ha tehetem nyugodtan, türelmesen beszélem meg a gondjaimat, nézeteltéréseimet. De ha kell, megvédem magam és azokat, akik fontosak számomra.
A múltam örök árnyékként lebeg felettem, az árulás, mit sose tudtam teljesen elfelejteni, nehezíti, hogy bárkivel bizalmasabb kapcsolatot alakítsak ki. Ha valaki mégis áttöri a falat, mit akaratlanul emelek magam köré, hűséges, megértő barátra talál bennem.


Kinézet:
Mindössze 170 centi magasra nőttem, alakom soványnak, már-már törékenynek nevezhető. Futni, edzeni rendszeresen járok, így, bár nehéz megmondani, némi izomzat is megbújik testemen.
Hajam rövid, sötétbarna, többnyire szélfútta. Nem foglalkozok vele túl sokat, hagyom, hogy úgy álljon, ahogy épp kedve szottyan. Szemem világos és sötétbarna között váltakozik, fénytől függően. Arcom halvány, közelről könnyen kivehető szeplők tarkítják, mik örök kisfiús kinézetet adnak nekem.
A hétköznapokban egyszerű pólót és farmert viselek, amennyiben viszont a helyzet, esemény és/vagy a hely megköveteli, természetesen az öltöny is előkerül a szekrényem mélyéről.
Ékszert, egy egyszerű, rozsdásnak tűnő kulcson kívül, mi barna bőrszíjon lóg a nyakamban, nem, vagy csak nagyon ritkán viselek. A sapka viszont gyakori kelléke öltözékemnek.

Életem története

Márciusban születtem, egy kellemes, meleg nap délelőttjén, szüleim egyetlen gyermeke voltam, s megkaptam tőlük mindent, mire szükségem volt. Életem első néhány éve olyan volt, mint bármelyik átlagos gyereké.
Óvodába, majd iskolába jártam, barátokat szereztem, egyszerűen kijelenthetem, boldog voltam. Tizenhárom éves lehettem, mikor életem olyan fordulatot vett, mire sose számítottam volna.
Péntek volt, én pedig, mint ilyenkor mindig, kicsit tovább maradtam az iskolában. Nem csináltam semmi elítélendőt, csak azt, mint bármelyik korombeli fiatal. A bandázás némileg elhúzódott, de büszke voltam magamra, mert még ennek ellenére is hazaértem sötétedés előtt.
Vidáman léptem be a bejárati ajtón, táskámat szokás szerint a fogas alá hajítottam, kabátomat rá, majd már csörtettem is a konyhába, némi esti harapnivalóért. A látvány, ami fogadott, azonban rögtön elvette az étvágyamat.
Anyám a földön ült, sírt és vérző orrát tapogatta, apám néhány lépésnyire tőle állt, dühösnek, kétségbeesettnek tűnt és egy magas, fekete ruhás, kalapot viselő férfival veszekedett. Azonnal elhallgatott, mikor meglátott és sápadtan hátrált pár lépést, végül egy hosszú pillantás után, lehajtotta fejét, és nem szólt többet.
Az idegen azonnal felém indult, úgy éreztem el kell menekülnöm, olyan messzire, amennyire csak képes vagyok, de a lábaim nem mozdultak. A félelem megbénított.
- Üdvözöllek köreinkben, kölyök.– suttogta, egészen közel hajolva hozzám, de válaszolni már nem volt időm. Apró, fájdalmas ütést éreztem a tarkóm közelében és a világ elsötétedett.
Mikor magamhoz tértem egy sötét, ablaktalan szobában találtam magam. Semmit nem láttam, de amint elég bátorságot gyűjtöttem, lassan felálltam és tapogatózva, kétségbeesetten próbáltam megtalálni a kiutat. De az egyetlen, mire ráakadtam, egy kemény, talán vas, ajtó és egy apró, kényelmetlen ágy volt.
Ekkor már sejtettem, bárhogy is próbálkozok, innen nincs kiút. Rémülten húzódtam vissza a sarokba, olyan távol az ajtótól, amennyire csak lehetett. Nem tudom meddig ülhettem egyedül a sötétben, talán órákig, talán csak percekig, mikor hangos, baljós nyikorgással kinyílt az ajtó, majd azonnal be is zárult a belépő mögött.
Nem láttam az idegen arcát, csupán cipője halk kopogását hallottam, ahogy közeledett hozzám. Közvetlenül előttem állt meg, majd hajamba markolva rántott talpra, s ugyanezzel a lendülettel taszított a falnak.
Fájdalmasan felszisszentem, egy pillanatra a levegő is tüdőmbe szorult, de őt nem érdekelte, tenyerét azonnal mellkasomra tapasztotta és olyan közel hajolt hozzám, hogy orra érintette az enyémet.
- Jól figyelj kölyök, mert csak egyszer mondom el. Tőlem nem tudsz megszökni, ha megpróbálod, megöllek. Egyetlen lehetőséged van az életben maradásra, ha szó nélkül azt teszed, amit mondok. Mától kezdve én leszek az Istened, ha jól viselkedsz, megjutalmazlak, de ha nem… nos ne akard megtudni.– nem láttam csupán a sziluettjét, de még így is biztosra vettem, hogy mosolyog. Én pedig nem voltam képes másra, csak egy apró bólintásra.
- Tökéletes válasz.– dorombolta és végigsimított mellkasomon. A hányinger kerülgetett, de nem mozdultam, valahogy úgy éreztem, megrezdülni se lenne szerencsés. Végül, mikor a keze már olyan helyeken kalandozott, ahol nagyon nem kellett volna, elhúzódott és megköszörülte a torkát.
- Hamarosan érted küldetek, addig várj türelmesen.– szinte éreztem, ahogy tüzetesen végigmér, majd sarkon fordult és dübörgő léptekkel kisétált a börtönszobából, én pedig levegőt kapkodva csúsztam vissza a földre.
Nem kellett sokáig várnom a küldöncre, ahogy arra se, hogy kiderüljön, miért kerültem ide és mit várnak tőlem. Valójában, valahol legbelül, sejtettem mindent, mégis, a pillanat, mikor elárulták, szüleim eladtak engem, csupán azért, hogy adósságukat fedezzék, összetört bennem valamit. Nem tiltakoztam, nem küzdöttem, hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak. Úgy gondoltam, ha a lelkem már összetört, bármit is tesznek a testemmel, az már nem számít.
Évekig éltem így, elnyomva, megalázva, míg végül a férfi, aki azon a végzetes napon magához vett, megjutalmazott. Már nem kellett mást kiszolgálnom, csak őt, ez pedig, azok után, amit átéltem, komoly előrelépésnek tűnt.
Azóta Ő megöregedett és meghalt, én pedig felnőttem, de, bár alapoktatást kaptam, nem értek különösebben semmihez, egyetlen dolgot kivéve. Így életem nem is változott szinte semmit, azt az apróságot kivéve, hogy már én döntöm el, kit fogadok kuncsaftomként.