Zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, sebes, de nem feltűnően gyors léptekkel haladok végig az utcán. Ruházatom egyszerű farmerből, tornacipőből, sötétkék pólóból és fekete kabátból áll, fejemen kedvenc, szürkéskék sapkám.
Látszólag konkrét célom van, valójában csak igyekszek olyan távol kerülni korábbi kuncsaftomtól, amennyire csak lehet, nem törődve azzal, hol lyukadok ki. Jellemző rám, hogy ilyen helyzetbe kerülök, pedig néhány órája még minden tökéletes volt.
A harmincas, pénzes férfi teljesen normálisnak tűnt, s ugyan a felajánlott ár gyanút kelthetett volna bennem, nem így történt. Bátran elmentem vele. Arra, hogy a hapsi még alulról se veri a mércét, már ami az épp észt illeti, csak akkor jöttem rá, mikor arcán hatalmas vigyorral megragadott és jobb karom az ágyhoz kötözte. Aztán, mire feleszméltem, már egy tűvel a kezében sétált vissza hozzám.
Nem vártam meg, mit tervez, némi küzdelem után, sikeresen meglógtam a lakásáról. Peckemre azonban egy igazán kitartó példányhoz van szerencsém, aki még negyed órányi rohangálás után is a sarkamban liheg.
- Végre! – torpanok meg valami parkszerűnél, ami, ahogy azt már megszokhattam, persze, hogy nem egy vidám, pónikkal és egyszarvúakkal teli hely, hanem épp ennek az ellenkezője.
~ Mindegy, ennél rosszabb úgyse lehet.~ pillantok vissza kitartó üldözőm felé, és már csörtetek is tovább, cseppet se halkan. Már úgyis tudja, hol vagyok, a lényeg, hogy minél távolabb jussak tőle.
- De ronda vagy. – mérek végig valami bábuszerűt, ami nem túl esztétikus ugyan, de kiváló búvóhelynek tűnik. A helyzetet pedig azonnal ki is használva préselem át magam egy kissé szűkösebb helyen, hogy aztán a túloldalon, az akármicsodának támaszkodva hallgatózzak. Hátha sikerül elcsípnem üldözőm távolodó lépteinek zaját.

Mára már épp végeztem volna, mikor a kecsegtető árajánlatnak hála, mégis elvállalok még egy embert. Tudhattam volna, hogy az ilyen dolgok sose sülnek el jól, s lám csak, tényleg kellemetlen véget ér.
Szerencsére, kuncsaftom túlzott marasztalása ellenére is sikerül meglépnem a házából, de peckemre ezzel nem zárul le a kis közjáték. Kellemetlenkedő felebarátom, ragaszkodó típusként, rögtön nyomomba ered és gusztustalan lihegések közepette lohol utánam egészen a parkig.
Még nem jártam ezen a helyen, azt se tudom, kihez tartozik, szabad-e egyáltalán kívülállóként betenni lábamat oda. Üldözőm azonban túl közel jár már hozzám ahhoz, hogy elkezdjek gondolkozni ilyesmiken. Így hát, két kézzel kapaszkodva a kiváló alkalomba, gyors lépteimet a park belseje felé irányítom. Ijesztő, különös bábuk között rohanok végig, míg találok egy megbújásra alkalmasnak tűnő példányt, a kínálkozó lehetőséget pedig, maximálisan ki is használom.
Halkan lihegve tapadok a szobornak, s ahogy azt sejtettem, hamarosan közeledő léptek zaját hallom. A trappolás azonban, ahelyett, hogy távolodna, közeledik, majd elhal. Üldözőm tehát valahol a közelben torpant meg.
Óvatosan kukkantok ki búvóhelyem mögül, s összehúzott szemmel szuggerálom környezetem. Nem látok sok mindent, csupán sziluetteket tudok kivenni, talán kettőt. Ez pedig annyit jelent, hogy egy hívatlan látogatóra is szert tettünk.
Nem tudom, mit akar az ismeretlen és kideríteni se szeretném, így inkább visszavonulok fedezékem mögé és csendben várok. Nem hallok semmi gyanúsat, ellenben hamarosan különös, kellemetlen érzés kerít hatalmába, minek hála fejemhez kapva csúszok a földre.
Olyan, mintha rémálmok gyötörnének, s mikor úgy gondolom, nem bírom már tovább, az érzés hirtelen megszűnik. Mély levegőt véve igyekszek lehiggadni, de ezen egyáltalán nem segít, hogy hozzám szólnak.
Akaratlanul is megdermedek egy pillanatra, majd nyelek egyet és lassan feltápászkodva, kilépek rejtekhelyem mögül.
- Szóval Anubisz. Csinos szobor. - pillantok rá. Közben teszek néhány lépést az idegen felé, de bőven kartávolságon kívül maradok. Már csak a biztonság kedvéért is.
- Öhm… köszönöm a segítséget. - megpróbálkozok egy apró, de hálás mosollyal. Nem tudom, mire számítsak, mit várjak ettől a férfitól, csupán annyi biztos, hogy ha akarna, megölne, mielőtt akár egyet is pislanthatnék.
- Bocsánat, hogy így betolakodtam ide. – mutatok körbe és zavartan megvakarom tarkómat. Nem ismerem Őt, azt se tudhatom, tényleg az övé-e a hely, vagy csak belógott ide. A békesség kedvéért mégis megjegyzem ezt.

Az estém ennél pocsékabb már nem is lehetne, hiszen ahelyett, hogy kicsi, enyhén kényelmetlen, de legalább biztonságos szobámban majszolnám vacsorám, itt rohanok a semmi közepén, valami elvetemült őrült elől. Aki, ezek után kétség sem fér hozzá, képes lenne kinyírni és elásni a hátsókertben.
Ezt nyilván nem akarom, így rögtön fel is húzom a nyúlcipőt, majd egy ígéretesnek tűnő figuránál megtorpanok, és be is bújok mögé. Bízva abban, hogy nem vesz észre és egyszerűen elsétál mellettem.
Tervem részben sikeres, hiszen üldözőmnek nem tűnik fel jelenlétem, habár ebben, ez kétségtelen, nagy szerepe van a megjelenő idegennek, ki azonnal kezébe veszi az irányítást. Hálás vagyok neki a segítségért, de azért reménykedek benne, hogy nem szúrt ki. Reményem viszont szerte is foszlik abban a pillanatban, hogy rám szól, bújjak elő.
Nem szívesen ugyan, de végül így teszek, és egyelőre kissé tétován, tanácstalanul lépdelek felé, nem tudva, mire számítsak.
-  A holtaké, azt hiszem. - pillantok a szobor, majd a férfi felé. Nem vagyok biztos válaszom helyességében, de hamarosan úgyis megtudom, hogy tévedtem-e, avagy sem. Majd persze köszönetet is mondok a segítségért, hiszen így illik, na meg tényleg hálás vagyok.
- Önzés? – pislantok picit meglepetten, fejem pedig arrafelé fordítom, hol nem olyan rég, még üldözőn állt. Bármennyire is próbálkozok, a sötéten kívül semmit nem látok, így inkább ismét a férfira nézek.
- Mit csináltál vele? – kérdezem meg végül, érdeklődve. Sejtem, hogy kuncsaftom innen nem távozott egészben, de, mivel nem láttam mi történt, nem lehetek biztos benne.
- Ó, akkor tényleg sajnálom, nem tudtam, hogy magánterület. - valójában persze sejthettem volna, más nem a kerítésből, de épp egész más járt a fejemben, az pedig, hogy ide nem célszerű belógni, teljesen elkerülte figyelmem.
- Horror park? Olyasmi, mint valami vidámpark? – pislogok a férfira kíváncsian, áttérve arra a témára, mi pillanatnyilag nagyon is érdekel.
Egyszer, mikor még igazán kicsi voltam, jártam vidámparkban, így, még ha túl sok emlékem nincs is róla, nagyjából tudom, milyen hely az. Persze elég csak picit körbenézni, hogy rájöjjek, ez azért nem teljesen ugyanaz a kategória, bár, ha ide is szórakozni járnak az emberek, akkor nem is különbözik annyira a kettő.
- Még?– emelem meg szemöldököm kicsit. A mondat első fele sokkal megnyugtatóbbnak hangzott, mindenesetre nem lépek távolabb, egyelőre nem tűnik fenyegetőbbnek, mint ami egy ilyen kaliberű alaktól elvárható.
- Nem igazán tudom, mi járt a fejében. De megkötözött és megpróbált bedrogozni, szerencsére meg tudtam lépni, de nem hagyta annyiban. Nem akartam összeverekedni vele, mármint annál jobban, mint ami feltétlenül szükséges volt, inkább megpróbáltam lehagyni. – sóhajtok. Valószínűleg amúgy se lett volna túl sok esélyem ellene, szökésemnél is a meglepetés erejét használtam ki, de nem ez a fő oka annak, hogy a menekülést választottam. Egyszerűen csak utálom az erőszakot, az összetűzéseket.
- Egyébként Benjamin vagyok, vagy Ben, ahogy tetszik. – lépek közelebb, s kezem is felé nyújtom, mikor rájövök, még be se mutatkoztam. Pedig az nem árthat.