Napok óta mászkálok, és keresem a helyem ebben a rohanó világban, az emberek között jövök megyek, figyelem ahogy semmibe véve egymást igyekszenek minél jobb helyzetbe kerülni, bármiről is legyen szó. Nem mondhatnám hogy ez újdonság, ismerem már ezt a kor, tükrön keresztül láttam az egészet és éreztem azt is, amit Nicholas érez ha ki kell mennie közéjuk, és ez egy nem túl hízelgő kép. A körzeten belül sétáltam, nem mindta nem tudnám hogy a sofőr nem vinne el, bárhová de ez most kell nekem, hogy újra szabadon járjak, talpam alatt a talajt érezve, nem puha szőnyeget vagy márvány követ. A szabad levegő csodája. El se tudtam képzelni micsoda öröm lesz egyszer ha kilépek a szabadba, de most tudom. Kezemben egy kis táskával térek vissza a házhoz, amit alaposan megnézek kívülről, én másmilyennek látom mint a vámpírom, de szinte sosem értettünk egyet semmiben ami azt illeti. A kapun belépve, a kert felé indulok nem akarok bemenni, töltöttem elég időt ott, és a kőpadra ülök le, magam mellé dobva a kis táskát. Farmert és egy egyszerű sötétkék inget vettem fel, az egyetlen kirívó jelenség a hajam és a szemem lehet, ami nem kontaktlencse, nekem tényleg ilyen színű. Hátradőlök és felnézek az égre, a fénylő pusztaságra, nem hittem volna hogy még látni fogom, és elfojtott keserűség tör fel bennem, ahogy eszembe jut, jogtalanul voltam megfosztva ettől, kiszolgáltatva egy vámpír kényének kedvének. Veszek pár mélyebb lélegzetet, kiszakadtam a lelki egyensúlyomból és idő kell míg újra helyreáll, de semmi nem lehetetlen, most már elhiszem. Ha az nem az, hogy hétszáz éve folyamatosan élek, akkor semmi sem az többé, főleg ebben a korban. Lecsúszok a padról, és inkább a puha zöld fűbe heverek, amit már a kertészekkel rendbe rakattam, és megrendeltem a többi mindent, ha már a kert lehet az enyém, és megcsinálhatom olyanra amilyenre szeretném. Sokáig női  dolognak tartottam, még a hazámban is hogy kerteket alakítsak ki, most már bánom. Ahogyan sok minden mást is. Ahogy a puha, selymes fű zsizseg a kezeim alatt, elmosolyodom. Rég nem volt már kedvem mosolyogni őszintén, és okom sem volt hogy ezt tegyem, meglágyítsam az arcom. Milyen érdekes, az emberek mindig feljebb vágynak, és mégsem boldogok, és hihetetlenül egyszerű dolog, mint a fű... mégis tudok neki örülni.
- Ez nagyon hiányzott.... - sóhajtok fel, a semminek, hiszen Nich biztos valahol bent van, nem érdekli mi van velem, sosem érdekelte igazán. Azt hiszem legalábbis.

Az ablakból figyelem Rent, ahogy megérkezik a házhoz. Kecses, harcoshoz méltó léptekkel megy hátra az udvaron lévő kőpadhoz. Még csak pár napja engedtem szabadon, nem szóltam semmit, egyszerűen csak a kezébe adtam bilincsének kulcsait. Hétszáz hosszú éven át tartottam őt rabláncon, és vittem magammal, oda, ahova épp kedvem tartotta. Attól az éjszakától kezdve, hogy megláttam, magamnak akartam őt. Mindennél jobban akartam, hogy az enyém legyen, és hozzám tartozzon. Eleinte azért zártam be, mert féltem, hogy kárt tesz magában, és ezzel bennem is. Később, később pedig már késő volt, mert nem tudtam, hogy nem gyűlöl-e annyira, hogy tényleg megtegye.
Hogy miért most engedtem szabadon? Magam sem tudom igazán. Hétszáz év, hétszáz hosszú év, amíg magam mellett tartottam, de sosem vettem el, azt amit akartam. Sosem értem hozzá, úgy, ahogy igazán szerettem volna, olyan módon, amiért elszántam magam arra a lépésre, hogy magamhoz láncoljam az örökkévalóságra. Hétszáz év, és ő még mindig büszkén lépdel, harcoshoz méltón, egy kicsit sem törte meg, hogy ilyen sokáig élt láncokkal együtt. Elfogadta az idő múlását, de tudom, hogy belül még mindig ugyanaz a szamuráj, akit kiszakítottam az addigi életéből.
Leheveredik a fűbe, és megérinti azt, látom, hogy mozog a szája, de nem hallom őt, ilyen messziről, a pajzsaink pedig fel vannak húzva. Megigazítom a kék selyem nyakkendőmet, és elindulok hozzá lassú, nyújtott léptekkel.
- Egész szép lett a kert. - állok meg előtte, és zsebere tett kézzel pillantok le rá. Még mindig gyönyörűnek látom őt, mindig annak láttam, ez nem változott egy kicsit sem, az évszázadok alatt.

- Máris rendezettebb, mint az valaha lett volna az én kezem által. - felelek neki, mert valóban nem állt semmit tenni az udvarral, nem használom túlságosan gyakran. Egyébként sem látok túl sok élvezhető dolgot a természet csodálásában, de ha őt ez boldogabbá teszi, akkor hagyom, hogy csinálja. Fürkészem az éj árnyait és hangjait, ahogy az est leszállt ők is megjelentek, és megkezdték éjszaka szimfóniájának előadását. Nem is emlékszem már, hány alkalommal hallgattam egymagamban ezeket a dallamokat. A tücskök ciripelését, a baglyok huhogását, amit a közeli kicsiny erődből sodor felénk a szél, ami enyhén megzavarja a pázsit nyugalmát is. Kérdésére aprót rándítok a vállamon.
- Nincs kedvem egyedül ülni odabent. - Ami valóban igaz, az utóbbi időben rám telepedett a magány nyomasztó közelsége. Ő pedig jelenleg idekint érzi jól magát. Leülök elé törökülésben, a ruháimat nem féltem, majd lesz másik.
- A családi temetővel is van terved? - Intek kecsesen abba az irányba, ahol az előző tulajdonosok alusszák örök álmukat, soha többé nem virradva fel a kelő nap sugaraival, vagy azok nyugtával együtt.

- Jól sejted, és nem tudom, hogy milyen adottságai lehetnek egy élettelen tárgynak, hacsak nem a kényelmet szolgálják. - Mert nem tekintek a növényekre élőlényként, hiszen nem beszélnek, nem mozognak maguktól, és számomra még a légzést sem segítik elő, mert arra sincs szükségem, de még csak a vérükkel sem képesek táplálni. Ha az embereknek és a vérállatoknak nem lenne szüksége rájuk, tőlem akár el is tűnhetnének a föld színéről. Ami azt illeti tőlem, nagyon sok dolog eltűnhet a föld színéről, ha nem látok bennük semmiféle hasznot.
- Minden éjszaka szép. Ha nem az, akkor azzá kell tenni, mert lehetetlen nincsen, de ezt mintha már említettem volna neked. - Az éjszaka eljövetele, na igen, az számomra is szükséges, enélkül nem tudnék szabadon mozogni, nem tudnám, azt tenni, amihez kedvem van, bilincsbe zárna a nap, mint...mint én Rent. A gondolatra meginog a pajzsom, és hatalmába kerít a bizonytalanság érzése, de gyorsan rendezem vonásaimat, és úgy emelem rá újra zafír pillantásomat, belefúrva azokba a különleges színű szemekbe, amiket máson még sosem láttam.
- Ezek nem fognak felkelni. Talán feszélyez, hogy holtakkal kell együtt laknod? - a hangomból csepeg a gúny, és az irónia, mert én sem vagyok más, mint egy két lábon járó hulla. Mások szemében egy pokolbéli démon, aki tisztátalanul tapossa még mindig a föld porát. Talán igazuk van, talán nincs, de ez nem is számít. Mert nem változtat a tényen, hogy itt vagyok, és hogy az évek előrehaladtával, egyre kevésbé fog rajta a nappali lélektelen álom, egyre korábban kelek fel, bár a napfénybe még mindig nem léphetek be.

- És az esztétikai érték megfizethetetlen ugyebár. Tőlem lehetnek növények, csináld, ha szeretnéd, de van egy Japán kert a városban valahol, akár oda is elmehetsz, ha honvágyad van. - Az egész körzetben hemzsegnek a japán kultúrát sugárzó helyek, éttermek, teaházak, fürdők. Én ugyan egyiket sem látogattam, meg tudom, hogy ott vannak, mert én magam építtettem fel őket névtelenül.
- Most mondjam, hogy ugye megmondtam? Nem fogom, de majd belátod, hogy több tapasztalatom van ezen a téren, ha jobban megismersz. - Mert az elmúlt években erre nem fordítottunk kellő figyelmet, épp itt van az ideje, hogy az érem másik fele találkozzon végre. Nem hagytam neki, hogy kutakodjon bennem, hogy lássa a múltam, vagy az érzelmeimet, mindig gondosan elzártam őket mélyen. De én sem feszegettem, hogy mi lakozik benne, hogy milyen is ő valójában azt nem tudom.
- Ha akarod, vitesd el őket, ahogy tetszik. A tiéd az egész udvar. - Szó nélkül hagyom a megjegyzését, mert valóban én meséltem neki a vámpírok és a valódi hullák közti különbségről. De reggel én is meghalok, ugyanúgy, mint mindenki más, amit persze ő is érezhet minden alkalommal, amikor eljön a hajnal.
- Szeretnélek megismerni! - ugyan kérésként fogalmazom meg a mondatot, de ez a kérés nem tűr ellent mondást. Ha akarja, ha nem, meg fogom tudni, hogy mi rejtőzik benne, és kifogom deríteni, hogy mik a vágyai, az álmai. És végre meg akarom őt kapni, teljesen, egészben, ahogy azt hétszáz éve elterveztem, és amit valamilyen oknál fogva, nem tettem meg. De azt akarom, hogy is akarja, és ne ellenkezzen, azt akarom, hogy vágyjon rám, kényszeríteni, már egyébként sem tudnám. Rajta nem fog a bűbájom, de nem is vagyok benne biztos, hogy ha fogna, akkor akarnám-e, hiszen lett volna lehetőségem rá, de inkább magamhoz láncoltam.

Már szólnék, hogy nem minden szép, amit annak látnak, de az, ahogy kijelenti, hogy a mi kertünk lesz és nem az enyém, vagy az övé, a torkomra forrasztja az epés megjegyzést, és csak bólintok a kijelentésére.
- Ha így akarod, akkor senki nem léphet be, majd ide. Legfeljebb egy kertész. - Mert, azért én biztos nem fogok füvet nyírni, ezt nem várhatja el tőlem. Különben sem nyírtam még füvet sohasem. Mindenhez nem érthetek még én sem, bár gyakran szeretem azt gondolni, hogy ez nem így van.
- Gondolod, hogy én sem változtam? Te talán igen? - billentem enyhén oldalra a fejem, és úgy fürkészem az arcát, elidőzve telt ajkainak vonalán, várva, hogy megmozduljanak a válaszára. Hányszor figyeltem titokban, azokat a vonalakat, mikor aludt, és nem volt tudomása a külvilágról. Hányszor vigyáztam az álmát, amíg ő talán egy szebb birodalomban járt. De még akkor sem lestem a fejébe, pedig olykor a kényszer, hogy nézzem meg az álmait, szinte elemi erővel húzott maga felé. És hányszor fogadtam meg, hogy ne fogok törődni vele, hogy magára hagyom, és ilyenkor sosem fordult meg a fejemben, hogy ha ott hagyom talán meghalhat. Sosem gondoltam arra, hogy akkor vele halok én is, csak arra gondoltam, hogy akarom őt, és nem tudom elhagyni.
- Biztosan szép lesz. - Bár szerintem egy síkkert lehet szépséges, kellően hátborzongató, hogy az ember, esetemben vámpír jól érezze magát benne.
Egy kicsit elgondolkodom a kérdésén, a távolba révedő pillantással. Miért most? Eddig miért nem?
- Eddig is az volt, csak nem volt megfelelő az idő rá. Mindennek megvan a maga ideje, és helye. És ennek most jött el. - válaszolok neki halkan, szinte csak suttogva, a számat alig mozdítom beszéd közben.

Épphogy mosolyra húzódik a szám egyetlen röpke pillanatra, nem is igazán emlékszem, hogy mikor mosolyogtam csak azért, mert jó a kedvem. A fotósok és kamerák előtt is a jól bevált műmosolyomat alkalmazom, természetesen fogak nélkül.
- Ami azt illeti nem csak a modern, de az ősi kertgondozásról sincsen semmilyen fogalmam. De, ha szeretnél tanulhatsz ilyesmit, rengeteg lehetőség áll előtted. - És, ha kertész, akar lenni, akkor abban fogom támogatni. Talán lelkiismeret furdalás visz rá, hogy így tegyek, nem tudom, nem érzem magamat másképpen, nem táncolnak pillangók a gyomromban, ugyanaz a nagy semmi van bennem, mint eddig. Ezt a lépést inkább a józan gondolkodás hozza, mintsem bármi más érzelmi ráhatás.
- Nem csak téged, de senkit sem engedtem soha olyan mélyre, hogy ezt meg tudja állapítani. - aprót rándítok a vállamon, és végül a hátam mögött támaszkodom meg a kezeimen. - Persze ettől függetlenül elképzelhető, hogy van valaki, aki kiismert már, ez előfordulhat. - De én magamtól senkinek nem ajánlottam fel ilyesmit, talán egyedül Salome ismer igazán. De ő a mesterem, még akkor is, ha már saját vérvonalam feje vagyok.
- Ezeket a megrendeléseket intézted a mai nap folyamán? - Nem számonkérés, pusztán érdeklődő kérdés, ha nem akar nem kell válaszolnia rá, nem akarom elszámoltatni semmivel sem.
- Akarod tudni, hogy miért esett rád a választásom? Akarod tudni, hogy miért vagy még mindig életben? - annak ellenére, hogy meg kellett volna őt ölnöm, amikor először megpillantottam. De mégsem voltam rá képes, pedig évezredeket gyilkoltam végig, az ő szeme láttára is mészároltam embereket, és rá mégsem tudtam kezet emelni.

- Örülök, hogy így gondolod, mert a szobalányt, a komornyikot és a szakácsot, valamint a testőröket is szándékomban állt megtartani. A hiányukba, azt hiszem inkább belehalhatnánk. Legalábbis a testőrökébe fizikálisan, nagyobb az esély. - A többiek pedig a kényelmet szolgálják, tőlük sem kívánok megválni. Épp elég nehéz volt megbízható embereket találni a feladatra, nem szeretnék egyelőre újakat keresni helyettük.
- Esetleg lehetnél vendég előadó a japán történelmi órákon, hallottam már ilyesmiről, persze ott nem halandó szolgák oktatták a tananyagot, vagy akár nyithatsz egy saját iskolát, ahol harcművészetet oktathatsz, csak most nem katonáknak, hanem a gazdagok, unatkozó kölykeinek. Mint mondtam, minden lehetőség nyitva áll előtted. - Felpillantok a csillagokra, és a holdra, itt a város szélén, távol a fényektől, elég szépen kirajzolódnak a vonalaik, és tisztán csillognak. Milyen régen volt, hogy utoljára a csillagokat bámultam, anélkül, hogy az úti célt akartam volna kiolvasni belőlük. Csak simán nézni őket, és különböző alakzatokat keresni bennük. Ma már mindnek adtak nevet a csillagászok, de régen mi magunk alkottuk meg őket, a saját álomképeink szerint.
- Talán még ő sem igazán, előtte is voltak titkaim, nem is kevés. - Mint, ahogy mások előtt is, mert még Ren sem ismeri őket, pedig ő elméletileg a fejembe lát. De csak elméletileg, persze elkaphatott néhány pillanatot, vagy emléket, de mindig igyekeztem ügyelni, hogy ne lásson túl sokat. Nem mindig kellemesek azok a képek.
- Miért fehér? A fekete elegánsabb. - Persze igazából mindegy a színe, ha a funkcióját betölti, és én egyébként is fekete párti vagyok.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, azért mert szembe akartam szállni a végzetemmel? - Nem tudom, hogy hisz-e egyáltalán a végzetben, én akkor hittem benne, mikor megláttam, akkor elhittem, hogy a sorsunk meg van írva, és nem akartam elfogadni, hogy valaki már döntött az enyémről. A magam ura vagyok, és az is akarok maradni.

- Éhen azért nem halnál, rengeteg étterem van a körzetben, manapság pénzért bármit meg lehet vásárolni. És a legtöbb dologért nem is kell sokat kiadni. Az emberek olcsóbbak lettek, mint régen voltak. - Manapság már teljes mértékben a pénz mozgatja a világot, régebben a rangok tették meg ugyanezt, és nem számított, ha például egy maharadzsának üres volt a kincstára, attól még uralkodott. Mára ez megváltozott, akkor uralkodsz, ha van pénzed, egyébként senki vagy. De az én szememben, még így is a többen tartoznak a senkik közé.
- Igen, így értettem. Ha ahhoz van kedved, akkor az teheted, ha megunod, akkor abbahagyod. Semmi nem kötelező, addig csinálod, amíg élvezed. De figyelmeztetlek, hogy a mai fiatalok egyáltalán nem olyanok, mint hajdanán voltak. Semmi tiszteletet nem mutatnak, szerintem nem is ismerik a szót. - Nem mintha én szoktam volna, de a kor azért az én javamra dönt. És, amíg én megkapom, ami úgy érzem, hogy kijár, addig feleslegesen én sem sértek meg másokat, mert tökéletesen értelmetlen dolognak tartom.
- Úgy gondolod, hogy titkolok valamit magam elől? - A szám jobb sarka felfelé görbül, majd el is konyul, mert talán van igazság abban, amit mondott. Talán van olyan, amit nem akarok bevallani magamnak. De az is lehet, hogy nincsen. Viszont most már nem hagy nyugodni a gondolat, és ott fog motoszkálni az elmém hátsó zugában, amíg ki nem derítem, hogy mi lehet az, ha van ilyen.
- Nagyon előrelátó gondolat, nehogy véletlenül elolvasd a titkos üzeneteimet. - Felvonom az egyik szemöldökömet, mert persze ezt én sem gondolom komolyan. Egyrészt nem gyanúsítanám meg azzal, hogy kutakodik utána, annál sokkal egyenesebb jellem, ami rólam nem mondható el.
- Nem, azt nem, hogy az első sógun, amíg meg nem láttalak, nem is tudtam, hogy te vagy az. - Visszautazom a múltba az emlékeimben, és ezúttal leengedem a pajzsomat, megvárva, míg ő is megteszi, hogy megmutathassam neki.

- Könnyű hozzászokni, ahhoz, ami jó. - érteke vele egyet, mert bár csak közvetve, de nekem is ízlik, amit Ren megeszik. - Mindenkit azért én sem tudok megvásárolni, még akadnak emberek, akiknek vannak elveik, már, ha hagyom, hogy legyenek. - Ha a pénz nem elég, rengeteg más módszer létezik még a világon, amivel meg lehet valakit szerezni, és ha mégsem találnánk ilyen lehetőséget, akkor félre lehet állítani az útból, egyszer úgyis mindenki meghal.
- Valóban voltak ilyenek, de ez más, most meg sem lehet őket büntetni, mert az emberi törvények tiltják. Persze azokat is meg lehet kerülni, vagy titokban büntetni, hogy senkinek ne szúrjanak szemet. - Még pár évtizeddel ezelőtt is alkalmazhattak, akár az iskolákban is testi fenyítést, ha ma derülne ez ki, a tanár börtönbe kerülne érte. És ezt a nyavalyás kölykök is tudják, nem is félnek bármit elkövetni, amiről úgy gondolják, hogy megúszhatják.
- Ha beengednélek a fejembe, akkor ki tudnád deríteni, hogy mi az, amit titkolok magam elől? - vonom fel a szemöldököm szkeptikusan, mert ebben nem igazán hiszek. Hogy tudná megmondani, azt mi van a fejemben, ha én sem tudom? De lehet, hogy jobban ki tudná venni az ott meghúzódó érzelmekből, hogy mi lehet az. Talán egyszer kipróbáljuk, de nem ma, ennek még nincs itt az ideje.
- Mindegy is, csak annak örülök, hogy nem rózsaszín lett, az furcsán állna a kezedben. - zárom le egy halvány mosollyal. - De meg kell hagyni jól állnak neked a mai korok ruhái és kellékei. - Sokkal többet engednek láttatni a testéből, mint az elődei, a francia korok borzalmait meg ne emlegessük, azzal a sok fodorral és harisnyával és természetesen a legszörnyűbb paróka divatjával, még a hideg is kiráz, ha csak rájuk gondolok.
A pajzsaink lehulltak, és kiszakadunk a jelenből, egy sokkal ősibb korba, ami már nem létezik, aminek a létezésében senki nem hisz igazán. De hát a vámpírokról sem gondolták, hogy létezhetnek.
Tágas utcán haladok keresztül, ahol az éji óra ellenére hatalmas a forgat, amit az emberek és vámpírok okoznak. Hemzsegnek, nyüzsögnek körülöttem, drága ruhákba öltözve, ékszereikben csillogva, nevetnek, és táncolnak. Nincs kedvemre ez a mulatság ma éjjel, most is a könyvtárba igyekszem, de már belátom, hogy kár volt a főtéren keresztül vezető utat választanom. Alig múlt a tombolásomnak egy éve, hogy túl látok a vér és a kéj hívásán, még fiatal vámpírnak számítok Atlantisz földjén, és ezzel én is tisztában vagyok. Ahogy ezen morfondírozok egyszer csak megállít, egy sötét köpenybe burkolózott, görnyedt alak. Betegség szagát árasztja magából, az első gondolatom, hogy ellököm magamtól, de még mielőtt cselekedhetnék a nevemen szólít, és hátrébb tolja csuklyáját az arcából, feltárva előttem világtalan szemeit.


A képzelet tova tűnik, és mi megint egymást látjuk, én azokba a lila szemekbe pillantok most, amik a végzetemet hordozzák magukban. - Nem mondott többet az öreg, nem is emlékezett az egészre, megkérdezte, hogy nincs-e egy kis borom. - keserű mosoly játszik az ajkaimon, mert bár elég sok mindent elfelejtettem, ez az emlék örökre beleégett az elmémbe. - Ma már nem vagyok benne biztos, hogy akkoriban jól értelmeztem-e a próféciáját. Hogy akkor leszel a végzetem, ha megöllek, vagy akkor, ha nem. - szünetet tartok és elgondolkodom egy kissé. - De nem tudtam megtenni, gyenge voltam, a kíváncsiság gyengévé tett.

- Hiányzik neked, az az élet? - kérdem tőle kíváncsian. Én magam szakítottam ki belőle, nem foglalkozva vele, hogy mit is jelenthet neki az egész. Az igazat megvallva engem sem kérdezett senki, amikor kiszakítottak, halandó életemből, de én egy percig sem bántam, bár nem is voltam bezárva hétszáz hosszú éven át, Salome kifejezetten jól bánt velem, legalábbis ahhoz képest, amit más vámpíroktól láttam. Elvégre simán megölhetett volna már az első évemben, amikor nem tudtam uralkodni magamon, de ő ehelyett türelmesen várt, hogy eltűnjön a maró sóvárgás az életemből, és csupán lüktető fájdalomként maradjon meg bennem, az idők végezetéig. Mert soha nem szabadulhatok meg tőle, sosem tudom teljesen kielégíteni, mindig ott dobog tompán a háttérben, amíg csak létezem.
- Nem, nincsen. A nagy tanács úgy döntött, hogy osztozik a városon. - Egy pillanatra kétkedve emelem meg a szemöldökömet, mint, aki ezt maga sem hiszi el. - Vagy legalábbis nyíltan nem üzenünk hadat egymásnak, de, te is tudod, hogy szövetségeket mindig lehet kötni, hogy aztán csendesen hátba lehessen támadni a másikat. - Én személy szerint sosem bíztam meg egyetlen vámpírban sem. Ez volt az első számú szabály, amit mesterem megtanított nekem. A vámpírok szeszélyesek és megbízhatatlanok, mert mindig megkeresik a kiskapukat.
- Az emberi törvények az élet szentségét védik, és az önkényes döntéshozatalt. Úgy gondolják, hogy a felállított bíróságoknak van joguk ítélkezni a másik felett, de te, mint magán ember nem emelhetsz kezet senkire sem. Már nincs meg az ősi igazság, ami szerint az erősek maradnak életben, a gyengék, pedig elpusztulnak. - aprót rándítok a vállamon, mert mindig is úgy gondoltam, hogy, aki nem érdemes rá, az minek éljen. Inkább pusztuljon a férgese, mielőtt az egész almafát megfertőzi.
- Nem vagyok biztos abban, hogy van lelkem, ami furdalhatna. Igyekszem úgy élni az életem, hogy ne bánjak meg semmit. - nem mondom, hogy nem érzem úgy néha, hogy rossz döntést hoztam, de azt igyekszem korrigálni, ha van rá lehetőségem.
- Idővel meg fogod őket szokni, de, ha nagyon nem megy járhatsz a megszokott ruháidban, de azt tudnod kell, hogy nem kis feltűnést fogsz kelteni az emberek körében, még ha a körzetemben elég sok hagyományos japán létesítmény is van.
Kis utazásunk végeztével visszaállítom a pajzsaimat az eredeti helyükre, nem igazán megszokott nálam sem, hogy bárkit is beengedjek, még ha Renről is van szó. Mutattam neki olykor dolgokat, hogy tisztában legyen a világgal, de sosem engedtem őt túlságosan mélyre, mindig csak azt láthatta, amit engedtem neki. A jóslat emléke pedig még mindig különös hatással van rám, és megkavarja az egyébként érzelemmentes világomat.
- Részben a szemeid. - bólintok a kérdésére - És részben, az, hogy ennyire gyönyörű vagy. - mert, ha nem lenne ilyen szépséges, valószínűleg egyszerűen lemészároltam volna azon az éjszakán, az embereivel együtt. Ehelyett hagytam, hogy távozzon és az éjszaka hátralevő részében, és a nappali ébredésem után, a koporsóm biztonságában gondolkodtam, és terveztem meg a következő lépésemet. Talán még így is elhamarkodottan döntöttem, de akkor úgy éreztem, hogy ezt kell tennem.
- Te jósoltattál magadnak valaha is, hogy ilyesmit megjövendölhessenek neked? - kérdem tőle, bár tudom, hogy japánban is voltak hasonló jövendölések, nem tudom, hogy ő valaha is részt vett volna bennük.
Megnyalom az ajkaimat, és apró mosoly jelenik meg rajtuk. - Ahhoz el kellett volna kapniuk az embereidnek. Nincs tudomásom arról, hogy bármelyik halandó képes lenne repülni. De lehet, hogy igazad van, és akkor lettél volna a végzetem, ha meghalsz. De az is lehet, hogy a végzetem csak ezután következik majd be, és mindez azért, mert akkor életeben hagytalak. - Kinyújtom a kezemet felé, és a haját a füle mögé tűröm, hogy jobban láthassam a profilját. Szoborszerű szépségét nem tudtam megunni a hétszáz év alatt. Ha ránézek elfog a sóvárgás, hogy megérinthessem. Ez részben annak köszönhető, hogy a halandó szolgám, és én a mestere vagyok, részben pedig annak, hogy a vérvonalam egyik alapvető szükséglete az érintés. Nálam ez még inkább így van. A hívóállataim révén ez csak erősödött bennem. Ettől függetlenül ritkán nem sokaknak engedem meg, hogy csak úgy hozzám érjenek, hacsak nem a szex van éppen terítéken. És részben annak is köszönhető, hogy hétszáz éve csak figyelem őt, és vágyom rá, de sosem értem hozzá. Túl hosszú ez az idő a kielégítetlen vágy számára.
- A kíváncsiság érzelmeket szül, az érzelmek gyengítenek. Gyenge voltam. - jelentem ki komolyan, és mivel ezzel tisztában vagyok, igyekeztem is úgy élni, hogy az érzelmeim ne mutatkozzanak rajtam, sőt, hogy ne érezzek senki iránt semmit. Ha kővé változtatod a szívedet, nem tudják kiszakítani belőled, ha mégis, nem számít, hiszen csak egy kavicsot foghatnak a kezükbe, semmi többet.

- Ha lehetne, és meg tudnám tenni, hogy visszaadom a régi életedet. - megnyalom az ajkaimat és csak egy kis szünet után folytatom. - Én akkor sem csinálnám másképp, és nem adnám vissza a régi életedet. És ez az önzőségemnek köszönhető. - Ha visszatérnénk a múltba és választhatnék, hogy hagyjam-e élni a megszokott világában, én újra és újra elragadnám őt, és a sajátomnak akarnám akkor is.
- A mi körzetünk viszonylag nyugodtnak tekinthető, az ügyeinket csendben intézzük, és nem szeretem a túl sok járművet sem az utakon. A többi körzethez képest valóban nyugodtabb a miénk, és a legtöbb városhoz képest is. - Csak mi után befejeztem a mondatokat, akkor esik le, hogy mit is mondtam, végig úgy gondoltam, hogy a miénk, nem az enyém, ahogy eddig mindig minden. A miénk, és mg csak most engedtem szabadon. Valóban ő lesz a végzetem, ha így folytatom, de miért nem zavar most már engem? Miért nem aggódom, amiatt, ha ő dönthet a sorsomról? Mi változott? Hiába vizsgálom magamat, még nem sikerült kiderítenem, de rá fogok jönni, mert tudnom kell.
- Valóban értelmetlenek, de ha elkapnak valódi büntetést lehet értük kapni, bár ez régebben is így volt, viszont manapság az emberek többször fordulnak segítségért a törvényhez, mint bármikor az évezredek alatt. És sok esetben, nem mindben, de gyakran valóban az igazság győz. Persze mindig vannak kivételek, mert mindenki megvehető, vagy jobban tudja manipulálni az igazságot. - Nem egyszer és nem kétszer fordultam már hasonló esethez az évek alatt, ha valamilyen döntés nem az én érdekeimet szolgálta. Mindent meg lehet úszni, és olyan vádakkal is kerülhet valaki rács mögé, amiket el sem követett. Ez minden tárgyalás buktató köve, az igazságot kevesen látják meg igazán. Főleg, ha teszem azt bűbájok segítik elfedni a valóságot, árnyakba burkolva azt.
- Sok mindent tettem, amit megbánhatnék, de lenne annak bármi értelme? Mennybe jutok, ha bűnbocsánatot kérek? Feloldoz-e bárki is a tetteim alól? Változik bármi is a múltban, ha megbánom a bűneimet? - újra felülök, és közelebb hajolok hozzá, egyenesen a szemeibe nézve. Nem gondolom azt, hogy a múlton változtatni lehet. A jövőnket még formálhatjuk kedvünk szerint, de a múltunkról legfeljebb hazudhatunk vagy elfelejthetjük. De ettől még nem fog változni semmi.
- Mindenhez hozzá lehet szokni, de ha a városban, nem itthon nyugodtan hordhatsz más ruhákat is, ha inkább kedvedre van. - szeretem yukatában látni, azok a ruhák emelik ki igazán fenséges szépségét, azok mutatják meg valójában, hogy milyen nagyszerű uralkodó is volt, mielőtt közbe nem léptem.
- Mindig gyönyörűnek láttalak. Ez sosem változott. - Egyszerű igazság ez, mert bárhogy próbáltam, bárhogy akartam sosem tudtam másnak látni. Hiába fogadtam az ágyamba szebbnél szebb nőket és férfiakat, hiába volt Salome a mesterem, egyikük szépségét sem láttam, annyira szemet kápráztatónak, mint az előttem ülő férfiét.
- Én sem kértem a jóslatból, magad is láthattad, hogy véletlenül botlottam bele a öregbe, hívd sorsnak, vagy aminek szeretnéd, nem változtat azon, hogy a jóslatot meghallgattam, és ez befolyásolta a döntéseimet. - még akkor is, ha nem kellett volna foglalkoznom velük. Még akkor is, ha más döntést kellett volna hoznom. De nem tudhatjuk, hogy mi történt volna akkor, ha ott hagyom. Ezt senki nem fogja nekem megjósolni, és nem is érdemes foglalkozni vele.
- Félek az érzelmektől. - vallom be neki suttogva. Sosem mondtam még másnak, de, ha a halandó szolgámban nem kezdek el bízni, akkor kiben fogok? Ha neki nem mondhatok el bármit, akkor kinek? Az évezredek alatt mindig magányos voltam, még akkor is, miután ő már mellettem volt. Csak azért, mert nem mertem bízni benne, de itt az ideje, hogy elkezdjem...

- Valóban nem lehet változtatni a múlton. A régi korok nem hiányoznak. Talán csak néhány régi szokás, de tartom magam ahhoz, hogy a haladás útját kell követnünk. Itt az ideje, annak, hogy többé ne éljünk a múltban. - Mert bár olykor nekem is hiányoznak bizonyos dolgok a múltból, azoknak ma már nincs helyük a világban, vagy csak nagyon nehezen lehetne megvalósítani őket. Ezért kár is rajtuk gondolkodni.
- Mert így is van épp elég nyüzsgés az életemben, az újságírók szinte állandó jelleggel a klubjaim körül lebzselnek, így oda elég nehéz észrevétlenül eljutni. De szerintem hamarosan el fog múlni az újdonság varázsa, és ott is nyugalmasabb lesz a helyzet. - Vagy legalábbis reménykedem benne, mert a sok kamera, ugyan rengeteg hírverést ad, de elég nehéz becsempészni azokat az embereket, vagy természetfelettieket, akik nem akarnak megjelenni az újságok hasábjain.
- A korrupció minden korban jelen volt, van és lesz. Esetleg más-más álarcot ölt majd. De ahogy a vámpírok, úgy az emberek is igazán gyarló természetűek. Talán el sem hinnéd, de vannak gonoszabb emberek, a vámpíroknál. - Persze, nekik kevesebb a hatalmuk, de minden csak nézőpont kérdése. Hiszen, teszem azt, amíg egy vámpírnak íratlan szabályként be kell tartania a szavát, addig az embereket semmi hasonló nem tartja vissza, az ellenkezőjétől.
- Milyen jövőt szeretnél Ren? Milyen jövőt képzelsz el nekünk? - Valóban érdekel, hogy mit szeretne, talán életünk során most először vagyok képes arra, hogy meghallgassam, és talán szívemre vegyem, azt, amit mond. Persze csak, ha van szívem, amiben nem mindig vagyok biztos.
Kissé meghökkent, a válasza, hogy szerinte kifejezetten jól állnak neki a mai kor ruhái, mert bár nem állít valótlanságot, tényleg nagyon jól mutat bennük, furcsa az ő szájából ilyesmit hallani. - Híúság, a neved Ren Kaima! - És nem tehetek róla, de mosolyra húzódik a szám, el is fordítom a fejem és a távolba révedve harapok bele az ajkamba, hogy ne nevessek fel hangosan, felsértve a számat.
- Miért láttalak annak? Te meg tudod mondani, hogy miért látod szépnek a japán keretet, amit ide tervezel? Meg tudod mondani, hogy miért látod az egyik virágot szebbnek, mint a másikat? - A szépség számomra viszonylagos fogalom, képes vagyok szépet látni olyan dolgokban is, amikben mások nem, és csúfak látnia, azt amiért mások teljesen oda vannak.
- Magam sem tudom, hogy mit akartam akkor, nem tudom, hogy miért nem gázoltam át rajta, és nem tudom megmondani, hogy miért nem hagytam egyszerűen figyelmen kívül. Nem tudom, hogy miért emlékeztem rá, még több ezer évvel később is. És egyre több dolgot nem tudok, amióta velem vagy. - És hiába beszélgetünk, valójában úgy érzem, hogy egyre kevesebb dologban vagyok biztos. A közelsége is másképp hat rám, mint régebben. Mindig vigyázva értem, hozzá, ha meg kellett tennem, mintha törékeny baba volna, akit óvni kell. De azt hiszem, hogy inkább csak magamat védtem azzal, hogy nem érintem meg, hogy távol tartom magamtól. Csak nézem, ahogy a kezét az enyémre kulcsolja, de pár pillanat múlva én is bezárom az ujjaim a keze körül, és képtelen vagyok levenni a szemem az egybe fonódó kezünkről.
- Akarom. - elveszek orgonaszín szemeinek fogságában, és suttogom erőtlenül, mert furcsa, ismeretlen érzés szorítja össze szívemet az emlékének hatására, amit mutat nekem. Nem is értem pontosan, hogy mit láttam, akkor. - Mi volt ez?