- Annyi időt fordítasz rá, amennyit akarsz. - Nem vagyok hozzászokva egyébként sem, hogy vele intéztessem a dolgaimat, ahogy azt a legtöbb vámpír teszi, ha van halandó szolgája, így egyenlőre nem áll szándékomban bármire is kényszeríteni. - Ha fogalmazhatok így, akkor szabad kezet kapsz az életed felett, természetesen csupán viszonylagosat, mert lemondani nem fogok rólad. De segítek, ha szükséged van rá.
- Ami, azt illeti már körülbelül tíz éve tudnak a létezésünkről, de csak két éve van tényleges szabad kezünk a városban. Ezt szeretnénk átvinni az egész világra. De ehhez még sok időre van szükségünk. És ki más lenne megfelelőbb erre a munkára? - Nem mondom azt, hogy a többi vámpír nem lenne képes szépen mosolyogni a kamerákba, ha úgy kívánja az érdekük, de a vágy felkeltése sokkal inkább a mi malmunkra hajtja a vizet, mint az, ha valakiben rettegést, haragot, vagy más negatív érzést kelt a puszta megjelenésünk.
- Mi az árnyékban éljük az életünket, még ha gyakran úgy is tűnik, hogy a nyilvánosság sok dolgot tud. Az ügyleteink legtöbbje nem legális úton zajlik, így számunkra nélkülözhetetlen, hogy jelen legyen a korrupció. - Nem tudom, hogy mennyit változott azóta, de ha nem akar ilyesmiben részt venni, nem erőltetem, azonban teljesen nem fog tudni kimaradni belőle, mert halandó szolgaként sok információhoz fog jutni, ami talán sérti majd az önérzetét. De minden problémát a maga idejében kell kezelni, majd foglalkozunk ezzel, ha már szükséges lesz.
- Ne húzd túl sokáig az új álmok megtalálását, mert akkor üressé válsz, ha az életed újdonságának varázsa eltűnik. - apró figyelmeztetés ez, de mégis nagyon fontos, hiszen én már évezredek óta nem tudtam magammal mit kezdeni, és csak sodródtam az árral, semmivel sem törődve igazán. Az életem üres volt, és úgy éreztem, hogy egy fabatkát sem ér már. Elvesztettem az álmaimat, és nem volt semmi, ami kitöltse az űrt, vagy talán álmaim sem voltak soha. Mert miféle álmai lehettek abban az időben egy vámpírnak? Hogy a háttérbe húzódva irányítson egy várost? Hogy birodalmat építsen ki, amiről senki nem tud az éjszaka árnyain kívül? Még most is nevetségesnek tartom az ilyen álmokat.
- Csak nem látszott rajtad, hogy érdekelne a kinézeted. - finom mosoly az ajkaimon, ami inkább szól a tetszetős kuncogásának, mint a kijelentésének. Neki sem volt túl sok oka az évszázadok alatt, a nevetésre, és ez az apró hang, mégis összeszorítja a szívemet, amiről már azt hittem, hogy nincs is a mellkasomban.
- Azért ennek valahol örülök. Hogy mindenkinek mást jelent a szép fogalma. - sóhajtva pillantok rá, de a szám szélén még mindig ott a mosolyom halvány nyoma. - Mert képzeld csak el, milyen nehéz dolgom lenne, ha mindenki rád fenné a fogát, mert téged látnak szépnek, mint én.
- Attól, hogy ott átgázolok rajta, a szavak még elhagyták volna  a száját, és a kéretlen tudást már a halála sem tudta volna megmásítani. A jóslat elhangzott, mielőtt felocsúdhattam volna a döbbenetemből. - ingatom a fejem, mert a halála, akkor már értelmetlen lett volna, a mondanivalója, már ott motoszkált az elmém mélyén, és ez ellen már nem tudtam semmit tenni. - Senki nem tudhat mindent, még én sem. - Ugyan nem szeretem, ha valamit nem tudok, de ettől még nem ringatom magam abba a botor hitbe, hogy jobban tudok bármit, mint mások. Talán néhány dolgot igen, és gyakran bocsájtom magam az egoizmus látszata mögé, de attól még tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok képes, és mire nem.
A válasza elgondolkodtat, mert valóban sosem tettem semmi másokért. Salome-nak sok mindent véghez vittem, amire megkért, vagy utasított, de ezek nagy általánosságban az én érdekeimet is képviselték.
- Valóban nem vagyok az önzetlenség mintaképe, és valóban nem bízom senkiben. - elkapom róla zafír kékségű pillantásomat, és ismét a távolba révedek. - Talán te...talán te megtaníthatnál rá, hogyan kell. Hogyan kell bízni valakiben, és hogyan kell mások örömét keresni, hátsó szándék nélkül. - A kezét még mindig nem engedtem el, kapaszkodónak érzem. Olyan fogódzónak, ami segíthet abban, hogy kiteljesedjek önmagam számára. Hogy kiteljesedjen az életem, és megszüntesse az űrt, ami még mindig ott él bennem. Talán, tényleg ő a végzetem. Talán tényleg mindig ott volt mellettem az, akire szükségem volt az álmaim megtalálásában, és megvalósításában. Talán tényleg ő lesz azt, aki megmutatja nekem azt, hogy miért érdemes élni. Talán tényleg ő a végzetem...