Reggel a szokásos időben keltem fel, amit követett a szokásos reggeli kis tortúrám. Kávé, reggeli, majd felfrissítettem magamat. Kiválasztottam a mai napi öltözékemet, ami jelen esetben egy farmerszoknya volt, egy hozzá illő blúzzal, meg egy kis kabátot is kikészítettem és a fürdőbe indultam, ahol felkötöttem a hajamat. EGy kis nappali sminket tettem fel, majd miután végeztem mindennel magamhoz vettem a fényképező gépemet, és elindultam a reggeli kis túrámra.
Ma nem kellett dolgoznom, és tanulni sem kell mennem, viszont össze kell állítanom egy porfóliót. A tanár nem határozta meg pontosan miből kéri, csak témát adott: Ember és természet. Embert rengeteget lehet találni a városban, viszont természetes közeget annál kevesebbet manapság már. Ahogy terjeszkedik az ember úgy tűnnek el a zöld területek nagy sajnálatomra.
A természetben otthonosabban érzem magamat, de ott viszont nem lehet olyan dolgokat csinálni, mint egy városban. De ma jól fogom magamat érezni a bőrömben. A zöldben lehetek, és azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Fotózgathatok.
Az egyik kedvenc parkomat választottam ki, ami igaz a városközpontban van, de ez pont jó is, hiszen itt rengetek ember megfordul. Ráadásul nem lehet azt mondani, hogy egyhangú társaság járja. Megfordul itt a szegénytől, a gazdag üzletemberig mindenki. Kutyásak, gyerekek, nekik van egy játszótér is. Az öregeknek a fák alatt sakkasztalok vannak, és még lehetne sorolni számtalan más lehetőséget, amivel az ember elfoglalhatja magát.
A kedvenc helyemnél kezdtem, az angyalos szökőkútnál. Vártam, hogy a napsugarai végre elérjék a kutat, és a fény és víz árnyjátéka elinduljon. Csattogtattam is a gépemet, majd a kút szélére ültem, és csak nézelődtem. Hol ide, hol oda fordultam, kattintottam.

Mint az utóbbi néhány napban mindig, az ébredés és rövid készülődés után, utam rögtön a park felé veszem. Ruházatom egyszerű, világoskék farmerből és sötétszürke, szinte már fekete, pólóból áll. Lábamon tornacipő, hajam pedig, sapka és fésülés híján, ezer felé áll.
Kezemben apró szőrgombolyagot cipelek, mi abban a pillanatban kiugrik karjaim közül, hogy a park közelébe érünk. Fejemet csóválva, mosolyogva pillantok utána, majd persze meg is indulok, mert amilyen kis szeleburdi, még a végén kárt tesz magában.
- Nézz már a lábad elé, bele fogsz es… - kezdem, de mielőtt végigmondhatnám az apró, fekete macska, ki épp egy pillangót kerget hatalmas lelkesedéssel, hol máshol, mint a szökőkút szélén, egy különös bukfencezést produkálva beleesik a vízbe. Persze amint észreveszi, mi van körülötte, keserves nyávogásba és heves csapkodásba kezd.
- Istenem, hogy mennyi gond van veled. – csóválom meg fejem, miközben már a kút mellett állok és félig a peremre hajolva próbálom kihalászni az ázott apróságot.
- Néha igazán figyelhetnél rám, na parancsolj. – emelem ki végre a vízből, majd pólómmal próbálom megszárítgatni picit. Általában mocorgással, nyávogással reagál egy ilyen produkcióra, ezúttal viszont, sokkosan, enyhén remegve tűri, hogy törölgessem. Ez pedig, bár sajnálom nagyon, erősen megkönnyíti dolgomat.
Ugyan továbbra is erősen kapaszkodik belém, rövid időn belül megnyugszik annyira, hogy végre körbenézve ellenőrizhessem, kinek a nyugalmába rondítottunk bele az imént.
- Ó ne haragudj, kicsit összevizeztünk. - fél kézzel feltúrom zsebeimet, míg végre találok egy tiszta, kevéssé gyűrött zsebkendőt, mit azonnal a szőke lány felé nyújtok.
- Bocsi, mással nem szolgálhatok. – sóhajtok kicsit, s egy ideig még tartom a kezem, várva, elveszi-e, vagy sem.
- Egész véletlenül nem tartasz igényt egy macskára? Kicsit lökött, de nagyon aranyos. Én sajnos nem tarthatom meg. – megmutatom a lánynak az aprócska cicát, ki szinte a tenyeremben is elfér. Igazán megkedveltem, ezért nem szívesen ajándékozom el, de sajnos a lakásomban én is alig férek el, egy háziállatot már nincs hely. Na meg a tartásuk amúgy is tilos.
Olyan helyet találni pedig, amit meg tudok fizetni nem egyszerű, tehát ilyesmi miatt nem akarok ujjat húzni a házmesterrel.

Ahogy ott üldögélek, nézelődök, keresem a fotó alanyaimat, meglátok egy srácot. Egy kis cicával közelít. Aranyosak voltak együtt, és nem tudtam megállni, hogy ne csináljak pár képet, ahogy a macskával beszélget, és játszanak, majd a cica kiugrik a kezéből. Leguggoltam, és csak a kis pajkosról is csináltam pár képet, majd visszaültem, és csak néztem mit bohóckodik a kis kölyök.
Régen is sokat gondolkodtam azon, hogy jó lenne valami kis házi kedvenc, és mostanában is eszembe jutott. Akkor talán nem érezném annyira egyedül magamat otthon. De mindig arra jutottam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet lenne, mert a végén csak a kaját látná bennem. Persze egy macska, vagy egy kisebb kutya nem terítene le, meg kellene nevelni, de valahogy…Tartottam tőle, igen ez a megfelelő szó. És igazából nem értem,, hogy miért.
A szám elé kaptam a kezemet, amikor a kölyök a vízbe pottyant, de a srác gyorsan kihalászta, és furcsa volt látni, ahogyan beszél vele. Kedves volt, és oda figyelő.
- Semmi gond – válaszoltam neki, amikor elnézést kért.
- Az a fontos, hogy kihalásztad, és nem lett baja – néztem kíváncsian a kicsire,majd a srácra.
- Köszi , megteszi – azzal letöröltem azt a kevés vizet, ami a fényképezőgépem tokjára ment, ami rám jött nem zavart. Inkább jól esett.
- Lökött? – nevettem el magamat.
- Nem tudom, hogy megengedhetem e már magamnak – néztem a csöppségre.
- Már, mint mindig akartam valami kedvencet, de végül sosem lett. És nem lökött ő, csak kölyök – mosolyodtam el miközben a macska felé nyúltam, hogy óvatosan megcirógassam a feje búbját.
- Hol találtad? – néztem a srácra kíváncsian.

Az utóbbi napokhoz hasonlóan, a reggel most is a kertben talál, abban a reményben, hogy végre találok gazdát a cicának. Már egy hete nálam van, s ugyan a háziúr eddig egy szót se szólt, tudom, hogy véges a türelme. Azt pedig, hogy kidob, nem kockáztathatom meg.
Míg ezen merengek, a kis szörnyeteg kiugrik karjaim közül, és szédült szaladgálásba kezd. Ezzel persze nem lenne gond, ha nem épp a szökőkút felé tartana, mibe, ahogy az sejthető volt, azonnal bele is zuhan.
Sóhajtva szaporázom meg lépteimet, s nyugodt szidás közepette kiemelem az apróságot a vízből, majd megpróbálom viszonylag szárazra dörgölni. Szerencsére elég meleg van, így bármilyen kicsi is, nem kell félnem attól, hogy megfázik.
A szőke lányt és azt, hogy sikerült lefröcskölnünk, csak a kedélyek lecsillapodása után veszem észre, s azonnal bocsánatot is kérek. Bár csak egy kissé gyűrött zsepi formájában, de megfelelő célszerszámot is sikerült kerítenem a víz letörléséhez, mit oda is adok a lánynak.
- Szeleburdi, bolondos, ilyesmi. – vakarom meg tarkóm, mosolyogva. Az ismeretlen elég kedvesnek tűnik, és ahogy látom nem fog hisztérikus rohamot kapni csak azért, mert érte egy kis víz. Ami nagy szerencse, mert fogadalmam sincs, hogy lehet leállítani őket olyankor.
- Nem eszik sokat, és nem foglal nagy helyet. Szobatisztaságra már megtanítottam, azzal nem kell foglalkoznod. – ígérem, és némi remény csillan szemeimben. Bár nem tűnik épp határozottnak a leányzó, de legalább nem hajtott el azonnal. A korábbiakhoz képest, már ez is haladás.
- Fogd meg nyugodtan, nem harap. – nyújtom felé a kicsit, mikor megsimogatja a fejét. Ha hajlandó átvenni tőlem, akkor természetesen megkapja, ha viszont nem, akkor nem erősködök tovább.
- Nem messze a lakásomtól. Remegett, nyávogott és teljesen egyedül volt. Megsajnáltam. – ráadásul késő volt már és elég hideg is, én pedig nem vagyok egy szívtelen szörnyeteg, hogy csak úgy otthagyjak valakit, aki segítségre szorul. Még akkor se, ha csak egy cicáról van szó.
- Egyébként Benjamin vagyok, de szólíts csak Bennek, mindenki úgy hív. – mutatkozok be, felé nyújtva kezem. Amennyiben elfogadja, óvatosan megrázom az övét, majd már vissza is húzom a karom.
- Nem tudom volt-e már háziállatod, de ha nem, szívesen segítek bármiben. – ajánlom fel, hátha ezzel rá tudom venni a befogadásra. Bár hamar kéne találnom valakit, természetesen nem adnám oda akárkinek a cicát, a lányt viszont, annak ellenére is, hogy nem ismerem, elég megbízhatónak tartom.
- Én is megtartanám, de a háziúr nem engedélyezi az állattartást, most is csak ideiglenesen hagyta, hogy maradjon. Nem szeretném az utcára rakni, de eddig nem volt senki, aki elvitte volna. – teszem még hozzá, továbbra is abban a reményben, hogy épp a potenciális gazdival beszélgetek.